Az Európai Unió belső struktúrája az amerikai elit érdekeit tükrözi. Egységes, stabil, közreműködő partnerként Európa Amerika számára hatalmi legitimációt, biztonságot jelent, melyek fenntartása létfontosságú a világvezető státusz megőrzéséhez.
Tizenkét éve iskolám aulájában két történelemtanár beszélgetését hallgattam, gyerekeikről tanakodva. Egyikük panaszkodott, hogy fiát sosem érdekelték a magyar népmesék, helyettük inkább amerikai rajzfilmeket néz. Másikuk szerint talán nem készül elég magyar rajzfilm, azért. Akkor merült fel bennem először a kérdés: hogy lehet az, hogy míg János vitéz nem világhírű meseikon, Miki egeret az egész világ ismeri. Petőfi irodalma immerzív, tanulságos, kultúránk pedig történelmileg jóval idősebb, mint az amerikai. Jankovics Marcell munkája a magyar mozgóképtörténet első, egész estés rajzfilmje volt. 1973-ban a Hanna-Barbera meg is vette a jogait, hogy felvásárolja a konkurenciát. Filmkultúránk kincse azóta, 45 éve egy amerika iratraktárban porosodik más népek értékeivel együtt. 
Az Amerikai Egyesült Államok kialakulása és történelme morális szempontból számtalan ponton vitatható, bár tény, hogy geopolitikai szempontból a világ egyik legerősebb államává nőtte ki magát a századok során. Az unilateralizmus realista gondolkodásmódjából kiindulva Amerika világvezető státuszra törekvő ország, mely stratégiai érdekeiből kiindulva napunkig befolyásolja számos állam gazdasági, politikai és ideológiai fejlődését.
A Nyugat önmagát kihirdető világvezető törekvéseit az iraki háború óta egyre több ország tekinti kritikus szemmel – sokak szerint hegemóniájuk hanyatlik. Az új orosz médiatörvény, mely több tucat amerikai hírcsatornát politikai vádol manipulációval, globális dominóeffektust indíthat el. Míg ambíciózus álom egy állam számára, hogy 193 ország fejlődését szabályozza, se nem morális, se nem reális. Eltorzítja az egyéni választás szabadságát, folyamatos elnyomást eredményezve. Viszont a politikai éberség politikai erény – a világ lassú, de szemmel látható geopolitikai egyensúlybéli változásai új lehetőségeket tartogathatnak nem csak Közép-Kelet Európa, de Magyarország számára is.
A második világháború vége hatalmi vákuumot idézett elő Európában. A Szovjetunió és Amerika közé szorult államok, köztük országunk egy nagyhatalmi sakktábla közepén találták magukat. A hitleri Németország által legyengített Európa ekkor könnyű prédának bizonyult; segélykiáltásaink az atlanti óceánon túl hatalomszerzési lehetőségként visszhangzottak.
Az atomfegyverek globális elterjedése miatt az Egyesült Államok nemzetközi intézmények alapításán keresztül próbálta beágyazni hatalmát, ám szovjet riválisa nem támogatta az IMF, sem a Világbank létrehozását. Ennek eredményeképpen íródott Moszkvában George Kennan, amerikai diplomata Hosszú telegramja, mely ezután az amerikai külpolitika alapköveként szolgált fél évszázadon át. A terjedelmes dokumentum kiemelte, hogy a kommunista ideológia „kétségtelenül a legnagyobb veszély a diplomáciára nézve”. A hatalmi egyensúly felborítását eredményezheti a tény, hogy „ahol időszerűnek és ígéretesnek találják a szovjetek, erőfeszítéseket tesznek hatalmuk korlátainak előremozdítására”, európai befolyásuk növelése érdekében. Kennan előterjesztett taktikai megoldása a direkt konfliktus helyet egy bizonyos mérsékelt politikai visszaszorítás mellett érvelt: míg tankjaik raktárba, háborús veterán kémeik ismét bevetésre kerültek.
A nagyhatalmi versengés a háborúk után Magyarországot újabb megpróbáltatások elé állította. Ahogy nőtt a geopolitikai feszültség az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, utóbbi annál ádázabb eszközökhöz folyamodott keleti befolyását féltve. Az ávósok egyre több polgárt hurcoltak el éjszaka, megtörésig kínozva őket az Andrássy út 60-ban.
A Szovjetunió összeomlása után George Bush elhíresült kijelentésévé vált, hogy „nem jár győztestáncot a berlini fal tetején”. A fél évszázadnyi taktikai játszma, mely Amerika külpolitikájának, gazdasági és katonasági terveinek, hírszerzési stratégiájának alapköveként szolgált, pár hónap alatt elillant. A szovjet fenyegetés visszahúzódott, viszont az instabil, legyengült államokban könnyen kialakuló autokrata rezsimek, valamint regionális konfliktusok új veszélyt jelentettek az amerikai unilateralizmus számára. Bush elnökségének fő kérdése az volt, mihez kezdjen új világhatalmával Amerika.
Kérdésére az Öböl-háború adott választ. Kongresszusi beszédében Bush az „együttműködés ritka lehetőségét” firtatta egy új világrend létrehozására, egy „harmonikus, terrormentes világéra, melyben az erős tiszteli a gyengébbek jogait”. Ironikus módon Bush egymástól kölcsönösen függő államai szupranacionális rendszerének élén Amerika állt, unilaterális, jövőformáló világhatalomként. Bár önmagát nem a „víziók emberének” vallotta Bush, a nemzetközi intézmények alapítása, befolyásolása, és az azokon át való érdekérvényesítés Amerika elegánsabb, kevésbé szemmel látható taktikai eszközévé vált. A két éve megjelent Soros-terv is az eredetileg Bush által megfogalmazott liberális-internacionalista rendszerre épít.
Az Európai Unió belső struktúrája az amerikai elit érdekeit tükrözi. Minél jobban központosított a hatalom, annál egyszerűbbé válik befolyásolhatósága, szemben 28 külön államéval. Egységes, stabil, közreműködő partnerként Európa Amerika számára hatalmi legitimációt, biztonságot jelent, melyek fenntartása létfontosságú a világvezető státusz megőrzéséhez.
